szombat, 2018. július 21., Dániel, Daniella

Berki és az arany

Berki Krisztián zseniális. S nemcsak azért, ahogyan Londonban megszerezte a lólengés olimpiai bajnoki címét (hazai rivális ellen, hátrányból indulva), hanem azért is, mert nem elégszik meg ennyivel. Ő már Londonban elhatározta, hogy ott akar lenni Rióban, s hogy olimpiai aranyérmesként is szeretne ugyanaz a srác maradni, aki volt.

Berki Krisztián olimpiai bajnok. Mit változtatott meg ez a két szó az életedben?

Mindent és semmit. Szeretném hinni, hogy ugyanaz a Berki Krisztián maradtam, aki voltam, ugyanolyan keményen készülök majd a versenyeimre, mint eddig, hiszen az élet nem állt meg, sőt, már újra lejárunk az edzőterembe. Másrészt viszont az olimpia hatására nyilván sokkal többen ismernek meg, mint eddig, és ez jó érzés.

Életed első olimpiája volt. Hogy érezted magad?

Remekül! Komolyan mondom, ha ott lett volna a családom, le tudtam volna ott élni az életemet. Az élsportolók zárt közege annyi vidámságot, pozitív energiát sugárzott körös-körül, hogy a legszívesebben hazahoztam volna ezt a hangulatot.

Gondolom, sok gratulációt kaptál.

Sokan odajöttek, ez tény, még ott rögtön, Londonban is. Leginkább egyébként külföldiek, ez is mutatja, hogy az élsportolóké mennyire összetartó brigád. Amúgy a magyarok is összetartottak, tiszta erőből szurkoltunk egymásnak. Aztán ami itthon fogadott, az is hihetetlen volt, rengetegen gratuláltak, csak pozitív visszajelzéseket kaptam, s megéreztem, mennyire szeretnek minket az emberek. Újpest és Budapest díszpolgára lettem, és még édesanyám szülőfalujában, Nagyecseden is díszpolgárnak választottak, ami azért volt nagyon különleges élmény, mert ott volt az egész családom, a közelebbi és távolabbi rokonok egyaránt.

Térjünk még vissza az olimpiára. Telt ház előtt tornáztál. Érzékeltél ebből valamit?

Persze! Az volt a legcsodásabb élmény az egész döntőn, amikor beléptünk a csarnokba... Felnéztem, és ott láttam egy teljes szektort tele magyar drukkerekkel... Jó lenne ezt a lelkesedést a hazai versenyekre is átmenteni.

Most komolyan: milyen volt odalépni a lóhoz és elkezdeni a gyakorlatot?

Fizikailag és lelkileg is a lehető legjobban felkészültem a döntőre, és rég volt, hogy ennyire tökéletes gyakorlatot mutattam be. Megtettem, ami tőlem telt.

Ezért tudtad, hogy megvan az arany?

Dehogy tudtam! Azt hittem, hogy a nagy riválisom, Louis Smith nyerte. Megérdemelte volna. Hatalmas volt rajta a nyomás a hazai pálya miatt, ehhez képest tökéletesen helyt állt, úgyhogy tényleg megérdemelte volna. Csak akkor hittem el, hogy én nyertem, amikor kiírták a pontszámot. Amikor Louis leugrott, még akkor sem gondoltam, hogy enyém lehet a győzelem.

Gondolom meg se kell kérdeznem, hogy megérte-e a sok munka...

Persze, hogy megérte. És nemcsak a győzelem miatt. Akkor is azt mondanám, hogy megérte, ha csak ezüstöt szerzek, vagy azt sem, mert ez az olimpia egész életre szóló élménnyel szolgált számomra. Itt lenni, itt versenyezni egyszerűen felejthetetlen volt, úgyhogy mindenképp ott szeretnék lenni Rióban – ez nem is lehet kérdéses.

Volt olyasmi, ami meglepett az olimpián?

Hogy amikor kijöttem a doppingvizsgálatról, az első, akivel szembetalálkoztam, anyukám volt. Nem tudtam, hogy eljön, de nagyon-nagyon örültem neki.

Tudom, hogy ez nem az Oscar-gála, de ha az lenne...

Akkor azzal kezdeném, hogy köszönöm anyukámnak, apukámnak és a klubomnak, a menedzserirodának, amelyik képvisel, a szurkolóknak, mindenkinek, de legfőképpen köszönöm edzőmnek, Kovács Istvánnak, aki kitartó munkával elérte, hogy olimpiai bajnok legyek. Remélem, van még bennünk, mindkettőnkben annyi, hogy végigküzdjük a következő tíz évet együtt.

Mi a közös sikeretek titka?

Szerintem az, hogy volt időnk összeszokni. Hosszú idő és sok munka van mögöttünk, kivívtuk egymás előtt a kölcsönös tiszteletet. Ha Kokó bá’ rám néz, már tudja, hogy milyen formában vagyok, milyen lábbal keltem, igazából meg sem kell szólalnom. De éppen ez a jó benne, ezért tudunk sikeresek lenni.

Ha jól tudom, valamikor a távoli, távoli jövőben te is edzőnek készülsz.

Olyannyira, hogy már el is kezdtem az iskolát. Ha lehet ilyet mondani, akkor most valamivel lazább év jön, úgyhogy tényleg beiratkoztam egy egyéves képzésre. A torna az életem része, ezért gondoltam úgy, nem árthat, ha van egy edzői papírom róla.

Milyen a jó edző?

A tekintélyt meg kell szerezni, ez a legfontosabb. Nekem is voltak szigorú edzőim, de szerettem őket, mindannyian segítettek abban, hogy ott tartsak, ahol tartok. S hogy mi különbözteti meg a jó edzőt a rossz edzőtől? Hogy van szeme meglátni, kiből lehet bajnokot nevelni, hogy megtalálja a közös hangot, hogy ott tartja a gyereket a tornateremben.

Téged nehéz volt ott tartani?

Nem igazán. A helyzet az, hogy gyerekkoromban sokat játszottam a házunk udvarában, ahol volt egy olyan korlát, amire a szőnyeget terítették porolni. Én meg a felső korlátba akasztottam a lában és ott lógtam fejjel lefelé, vagy a lentin lengettem a lábamat – vagyis rosszalkodtam. A szemben lévő házban lakott egy tornaedző, ő vitt le először a terembe.

Rögtön megtetszett?

Dehogyis. Négy és fél éves voltam, sírva mentem, sírva jöttem... Teljesen más volt, mint az ovis csoportom. De idővel ezen is túltettem magam, s amikor jöttek a sikerek, mindez már nem számított. Nagyon sokat dolgoztam és dolgozom azért, hogy az lehetek, aki vagyok.

Mi lennél, ha nem tornász?

Autóversenyző. Mindig is vonzott a sebesség, a száguldás. Szeretem a ralit, szívesen nézek a tévében Formula–1-et és MotoGP-t. De egy percig sem bántam meg, hogy tornász lettem.

Mi a legjobb a tornában?

Az, hogy nincs két egyforma gyakorlat. Hiába mutatom be havonta több százszor ugyanazt a gyakorlatot, nincs két egyforma fogásom, mindig lehet fejlődni, újabb elemeket megtanulni. Ez az, ami előre viszi az embert. Meg persze a jó eredmények...

Tóth Anita

Fotó: Felix Promotion

Rovat: