szombat, 2018. szeptember 22., Móric

Az örök város

Enni egy fagyit. Talán szentségtörésnek hangzik (remélem, nem), de aki kihagyja az olasz fagyit, az kötöznivaló bolond. Gyakorlatilag majdnem mindegy, hová térünk be (ezért a helyiek most biztos megköveznének), a minőség ugyanis garantált.

Az én kedvenc helyem a Vatikánban van. A múzeum felé tartva, a jobb oldalon bújik meg az aprócska fagyizó, amelyben jó, ha négy ember elfért egyszerre, úgyhogy az utcán majdnem ugyanakkora sor kanyarog előtte reggeltől estig, mint a múzeum bejáratánál.

Szóval mégsem mindegy, hol esszük azt a fagyit. Illatos eper, ínycsiklandó citrom, mangó, karamell… Felsorolni sem lehet. S nem ám gombócban adják, hanem egy nagy lapáttal csak úgy odakenik a tölcsérre, amitől az egész úgy néz ki, mint egy hatalmas, színpompás, ennivaló építmény…

Torokfájás? Ugyan! Ez nem az a hely, ahol megengedheted magadnak. Túl jó ahhoz.

Csakúgy, mint a varázslatos kulcslyuk.

Tudom, tudom, itt most a Colosseumnak kellene következni, a Forum Romanumnak és a Spanyol lépcsőnek. Meg a Trevi-kútnak, a Circus Maximusnak, a Piazza Navonának és ki tudja még minek, hiszen Rómában annyi, de annyi látnivaló van (hogy a templomokról már ne is beszéljünk), hogy mire az ember végigjárja, garantáltan két-három centivel alacsonyabb lesz – egyszerűen azért, mert elkopik a lába. És ezeket mind-mind meg kell nézni, de tényleg. Örök nyomot hagynak az ember lelkén, belevésődnek az emlékezetébe.

De mégis.

Az a titkos (vagy nem is olyan titkos) kulcslyuk. A Piazza dei Cavalieri di Malta csöndes, barátságos kis tér, ott található a római Máltai Lovagrend székhelye, és hatalmas kapuján ott a kulcslyuk. Éjszaka a legizgalmasabb bekukucskálni azon a kulcslyukon. A hosszú, fákkal szegélyezett ösvény végén ugyanis ott látjuk… A Szent Péter bazilika kivilágított, hatalmas fehér kupoláját. Egyszerűen lélegzetelállító.

Apropó Szent Péter tér! Ott csupán üldögélni is jó. A járda szélén. Csak bámulni az embereket, akik mind azért jönnek, hogy a mini államban tegyenek egy tiszteletkört, hogy a Vatikán saját postájával küldjék el a levelüket, hogy megbámulják a svájci testőrség érdekes ruházatát, hogy megnézzék az elhunyt pápák síremlékeit, vagy vegyenek egy pár gyönyörű, olasz bőrcipőt. Mert itt természetesen azt is lehet.

Tudják mit? Minden nap visszamentem. És nem csupán a fagyi miatt. Egyik nap megnéztem a Vatikáni Múzeumot (a Sixtus-kápolnában üldögéltem, s csak bámultam felfelé a festményekre, repültem vissza az időben…), a másik nap a Szent Péter sírja fölé emelt hatalmas, lenyűgöző bazilikát, a harmadikon meghallgattam a pápa beszédét. Az volt a legnagyobb hatással rám. Pedig nem vagyok katolikus, sőt, egy olyan barátnőmmel voltam, aki egyáltalán nem is vallásos. Ez azonban mit sem számított. A tér megtelt emberekkel, s bár a nyolcvan százalékuk egyetlen kukkot sem értett abból, amit a szentatya mondott, valahogy mégis magával ragadott mindenkit.

Talán az ihletett hangulat. Talán a tömegpszichózis. Talán az, hogy a jóság áradt az emberekből. Kicsordult a könnyem, pedig higgyék el, nem vagyok sem romantikus, sem különösebben érzékeny típus. A pápa hangja megnyugtató, átható volt, az emberek áhítattal hallgatták. S miután elhangzott az utolsó mondata, miután megáldotta hatalmas gyülekezetét, az emberek még percekig nem mozdultak, annyira a hatása alá kerültek.

Aztán életre kelt a tömeg. És a Vatikán, és Róma folytatta tovább a mindennapjait. A Trevi-kúttól két sarokra Mario csodás pizzát sütött, no meg szív alakú, mozzarellával töltött tésztát, finom bárányt, belecsípett a pincérlány fenekébe, aki épp egy csodás, ámde méregerős eszpresszót szolgált fel, és vidáman tovább dudorászott. A legenda szerint Mars isten fiai, Romolus és Remus alapították Rómát, amelyet hét dombra építettek.

Hogy elfogadjuk-e, vagy sem, hit kérdése.

S ha már hit. Róma az a város, amit csakis jókedvében teremthetett a Jóisten.

Tóth Anita

Rovat: