szerda, 2018. december 12., Gabriella

Az év természetfotósa

Kedves Olvasó! Kérem, nézze el nekem, hogy némi öncélú és tulajdonképp haszontalan panaszkodással kezdem e beszámolót. Attól tartok, a fotográfiát, mint művészeti ágat lassan saját médiuma némítja el. A digitális technikák elterjedésével, a gomba módra szaporodó “fotóművészekkel” tetőzni látszik a mindennapi képáradat.

A minőség (mondanivaló? eredetiség?) sokszor háttérbe szorul, a naiv néző nemritkán saját esztétikai érzékét kérdőjelezi meg. Ugyanakkor rengeteg a tűéles, vibráló színekkel teli felvétel is, agyunk már az esetleges “csodát” sem regisztrálja. Ebből a vigasztalan állapotból próbál évről évre kizökkenteni a londoni Természettudományi Múzeum és a BBC Wildlife által szervezett, Az év természetfotósa című pályázat. Az 1965-ben alapított pályázatra ma már évente kb. 50 ezer fotó érkezik közel 100 országból, mind amatőr mind profi fotósoktól. A világ legnívósabb természetfotóinak felvonultatásával a szervezők célja a biológiai sokféleség bemutatása és ezáltal a természet felfedezése általi öröm átadása, a környezettudatos életmód terjesztése. A kategóriák általában a fotó tárgya alapján definiáltak (pl. Állatok viselkedése: madarak, Víz alatti világ, stb.), de külön kategóriában érvényesülhetnek a kreatív látásmódot előnybe helyező vagy fekete-fehér felvételek. Külön öröm, hogy a 17 év alattiak műveit is díjazzák, 3 korcsoportban. A londoni bemutató után világ körüli útra induló, az adott év legjobb 100 felvételét tartalmazó kollekciónak hazánkban hagyományosan a Magyar Természettudományi Múzeum ad otthont, idén november 4-ig látható a tárlat.

A kiállítás legdrámaibb darabja rögtön a bejáratnál sokkol. Daniel Beltrá spanyol fotós “Csendélet olajban” c. fotója nem véletlenül nyerte el a pályázat fődíját felnőtt kategóriában. A Greenpeace fotósaként a 2010-es mexikói-öbölbeli olajkatasztrófát dokumentáló Beltrá egy ideiglenes madármenhelyen kapta lencsevégre a 8, olajtól szutykos, megszeppent pelikánt. Bár a pelikánok itt épp egy életmentő művelet részesei – könnyű olajjal permetezik be őket, hogy eltávolítsák a rájuk tapadt nehézolajat –, mégis mellbevágó ártatlanságuk, kiszolgáltatottságuk és földre kényszerített tehetetlenségük. A “csendélet” komor barnái a németalföldi festőket idézik, a csöpögő olajtól elszíneződött rongy akár egy halotti lepel.

A szemközti falon Hui Yu Kim felvétele vonja magára a figyelmet. Az arcunkba bámuló hosszú szarvú cincér fémmembrános szemeivel, vörös-fekete rigid kitinpáncéljával igazi kiber-kreatúra, valóban egy “földönkívüli”. Körbetekintve a teremben rengeteg tekintet szegeződik ránk és mennyire emberiek ezek a pillantások. A fekete-erdői róka, akit amolyan kis-hercegesen megszelídített fotósa és most félelem nélkül áll modellt. Amott egy kis sólyom csap le egy szalonkára, törékeny nyaka köré rendezi éles karmait, majd kivár egy pillanatig, hogy acélos tekintettel meredhessen a kamerába. Szinte tapintható a szalonka kénytelen megadása, a sólyom éber tudatossága: egy vadász a trófeájával. Nagyszerűek azok a felvételek is, ahol a vizuális technikáknak köszönhetően a hétköznapi viselkedés felmagasztosul: a szuper-technikás nőstény medve, aki hatalmas, ellentmondást nem tűrő mancsával lazacot lop; a “hód nagy munkában”, akit víz alatt kapott le a fotós, amint nyárfaágat cipel gátjához; a borz, aki lopva bogarászni indul a ködös, néptelen erdei alkonyban.

És vannak itt pusztán színeikkel, tónusaikkal, textúráikkal hódító fotók. Schaul Márton “Kökörcsin naplementében” c. képén a lemenő nap akár egy távoli, simogató üveggolyó, a kökörcsin szőrösen-lilán, kissé dideregve int búcsút neki. Jan van der Greef alkotásán a felemelkedő ezüstsirály egy látomás: könnyed és erőteljes egyszerre, szárnyai átszelik a teret. A Városi vadvilág kategóriagyőztese, Alexander Badyaev orosz/ amerikai fotós meseszerű, “Találkozás a természettel” c. fotója végképp levesz a lábamról. Pedig szinte hétköznapi jelenet ez is: fűzfaszövő molyok ülnek óvatlanul a montanai vadon faházának ablakkeretén, tőlük pár hüvelykre éhes denevér lebeg, a fotós kisfia pedig a ház aranyló melegéből nézi szétnyíló szájjal, őszinte elragadtatással a természet éjszakai ébredését.
Az egyik ifjú fotós a 10 év alattiak makacs őszinteségével foglalja össze képe és egyben a kiállítás lényegét: “Azt akarom, hogy az emberek tudják, hogy minden lény, még a legkisebb is, számít.” Nem agresszív környezetvédelemről papolnak Az év természetfotósa kiállítás felvételei, hanem arról, hogy nyitott szívvel és kikerekedett szemmel járjunk, hagyjuk, hogy megérintsen a körülöttünk lévő természet. Így magunk akarjuk majd megőrizni a csodát.

Föld Judit

Rovat: