szerda, 2018. szeptember 19., Vilhelmina

Az elvek és az udvariasság

Nem, nem, és nem. Nem eszem tengerimalacot. Viaskodom. Rossz hír, hogy magammal. Udvariatlanság a legnagyobb becsben tartott nemzeti eledelt visszautasítani egy idegen országban, főleg, ha ennyire jó szívvel kínálják.
De mégis, ez itt egy tengerimalac. Peruban úgy hívják, cuy, és ha valakit nagyon tisztelnek, ezt adják neki. Arequipában járunk egyébként, az egyik legnagyobb hagyományokkal bíró étteremben, ahol még a konyhába is beengednek, a megbecsülésük jeléül.
Talán azt nem kéne.
No nem a kemence ellen emelek kifogást, sőt, istenien néz ki a benne sülő, lasagne-szerű valami, és legnagyobb örömömre a leves is leginkább a mi gulyásunkra hasonlít, szóval máris otthon érzem magam... Egészen addig, amíg ki nem nyitják a hűtőszekrény alsó fiókját.
Mert onnan előkerül a tengerimalac. Előkészítve persze, megtisztítva, kibelezve – de egészben.
Büszkén mutatják, hogy ezt itt majd mindjárt megsütik nekünk, én meg érzem, ahogy kifut az arcomból a vér. Pedig Isten látja lelkemet, nem vagyok finnyás, sőt, kis túlzással a vasszöget is megeszem...Bizonyítékként sorolom magamban, hogy mi mindent ettem már össze 37 éves „pályafutásom” során, és a listán szerepel a krokodil (csirke íze van egyébként), a zebra, az antilop, a teve, a csiga, a kagyló és lehetne itt még sorolni a tengeri herkentyűk sokaságát, szóval ez sem foghat ki rajtam.
Néhány perc csupán, amíg megsütik, nem cicóznak sokat, beledobják egy sistergő olajjal teli serpenyőbe, amelyben aztán szépen megpirul. Életemben először nem várom, hogy kész legyen a kaja, pedig korog a gyomrom. A fiúk harsányan nevetgélnek, de ezúttal valahogy nem ragad rám a vagányságuk.
Jön az étteremfőnök, széles mosollyal veregeti a hátam, hogy ha-ha-ha, mindjárt kész a tengerimalac. A fehér abrosz színe semmi az enyémhez képest. Fel is díszítik a tányéron, van mellette főtt kukorica, krumpli, paradicsom...
Tudnék sikítani. Észreveszik a habozásomat – elnézően mosolyognak.
„Tudják, fura ez, mert nálunk, otthon a tengerimalacot házi kedvencként tartják, simogatják, elnevezik...” – próbálkozom. Újabb elnéző mosoly a jutalmam.
Na, gondolom magamban – látom, nem értitek, vagy nem akarjátok. Egy életem egy halálom, lecsípek egy darabot a felém kínált állat combjából (annyira kicsit, amennyire kicsit csak tudok) és rágni kezdem.
Nincs rossz íze amúgy, ezt meg kell állapítanom, csak felfordult gyomorral enni nem túl praktikus, úgyhogy udvariasan visszautasítom az újabb falatot. Ha már az elveimet feladtam, legalább ne legyek rosszul...
Csendben lenyúlom a főtt kukoricát.

Tóth Anita

Rovat: