szombat, 2018. február 24., Mátyás

Az első, de nem az utolsó

Jöttem, hadd lássalak. Ez a címe D. Tóth Kriszta első regényének, amely semmiképpen sem sorolható a hétköznapi könyvek közé. Kriszta fiatalon elhunyt édesanyja kalauzol át minket a történeten, amelyben vannak valódi és fiktív elemek, amely egyszerre nyíltan nyers és vigasztaló, amely segített az írójának a gyász feldolgozásában, és talán segíthet másoknak is. Bár nem ezzel a céllal íródott.

Mit éreztél, amikor kitetted az utolsó írásjelet?

Örültem, hogy tíz év tervezés után végre készen van. Persze, egy könyv sosincs kész, és ha ma írnám nem lenne pont ugyanolyan. Még szerencse, hogy határidőt kaptam és ki kellett adnom a kezemből a kéziratot.

Megkönnyebbültél, hogy kiírtad magadból ezt a történetet?

Egy kicsit igen. Fel kellett dolgoznom a gyászt. Nem azt mondom, hogy ezzel maradéktalanul sikerült, mint ahogy annak sem fogok sohasem a végére érni, hogy édesanyámtól elbúcsúzzak. De fontos lépés tettem. Nem csupán nekem volt fontos, hanem a családnak is. És anyunak is az lenne.

Róla szól ez a történet?

Anyu, mint karakter adott volt. Csak azt kellett kitalálnom, hogy áll össze ez az egész egy olyan művé, ami mások számára is fogyasztható és érdekes. Nem dokumentarista önéletrajzot írtam, hanem regényt, amelyben sok minden nem ott, és nem úgy történt. Az az igazság, hogy nem is szeretem elárulni, mi belőle a valóság, és mi az, ami nem. Viszont tény, a nőalak, aki végigvezet minket a történeten, az édesanyám.

Hányszor haltál bele, miközben megírtad?

Nem számoltam. És nem is jó szó a belehalás. Inkább úgy fogalmaznék, gyorstalpalón végigmentem a búcsúzás és a gyász minden létező fokozatán. Volt benne sírás és öröm. Szerencsére anyukám pont olyan grafomán volt, mint én, úgyhogy sok dokumentum megmaradt. Például levelek, amiket akkor írt – és akkor írtam –, amikor Amerikában voltam ösztöndíjjal. Ő ezeket mind-mind megőrizte nekem.

Melyik levél a legfontosabb?

Amit akkor írt, amikor engem várt. A szülőszobán. Nagyon nagy betűvel írta, benne volt az összes fájdalma és félelme. Csak néhány sor... Valami olyasmi, hogy „Nagyon fájsz, de annyira várlak. Gyere már!” A tizennyolcadik születésnapomon adta ide. Megőrizte nekem.

Mást jelentett most az írás, mint egyébként?

Persze! Sokan mondják magukról, hogy „az életem egy regény”. Vagy hogy mindenki életében van egy regény. Szerintem egyrészt nincs, másrészt ha van, nem biztos, hogy meg tudja írni az ember, vagy hogy egyáltalán érdemes megírni.

Te mikor gyürkőztél neki igazán?

Amikor megkaptam a határidőt. Tíz éve volt a történetnek, hogy megszülessen a fejemben. Amikor nekiültem, tulajdonképpen már kész volt. Más kérdés, hogy a finomításokkal sok időt kellett eltölteni. Beosztottam, hogy mennyit dolgozom egy nap, de persze, ez inkább valamiféle átlag volt, mert akadt olyan nap, amikor egyáltalán nem sikerült írnom. Máskor meg jól haladtam.

Szántad ezt segítségnek? Afféle mankónak, amire mások támaszkodhatnak?

Nem kifejezetten azzal a céllal írtam, hogy segítsen másoknak, de végül azt hiszem, mégis sok ember merít belőle erőt. Rengeteg üzenetet kapok azoktól, akiknek volt, vagy van a családjukban rákbeteg, vagy veszítettek el közeli hozzátartozót. Ez a könyv nagyon nyíltan és nyersen fogalmaz a fájdalomról. Egyes szám első személyben íródott, a haldokló főhős mondja el benne, hogy mit érez. Néhányan kérdezték, honnan tudom ilyen pontosan, mi történt.

És honnan?

Anyukámmal nagyon szoros volt a kapcsoltunk, s közelről követtem a harcát a halállal, segített a természetes empátiám. No és sokat kutattam, utánanéztem a fájdalom tudományának, a rákbetegség stádiumainak.

Ez az első regényed. De nem az utolsó, ugye?

Túlságosan élveztem ezt a munkát ahhoz, hogy most azt mondjam: ennyi volt. Ráadásul ugye kiléptem egy életmódból és beléptem egy másikba, az írás pedig váratlanul sokat segített abban, hogy rátaláljak egy olyan lehetséges hivatásra, amit tudnék olyan szenvedéllyel szeretni, mint a televíziós műsorkészítést. Nagyon nagy a kísértés, hogy ebbe az irányba menjen tovább az életem.

Korábbi híradósként könnyű volt regényt írni? Könnyű volt elszakadni a valóságtól?

Jaj, nem... Voltak pillanatok, amikor majdnem felhívtam a kiadót, hogy kérnék két-három év haladékot. Akadtak mélypontok, amikor nem tudtam, merre megy tovább a történet. De aztán kialakult. Azok a pillanatok voltak egyébként a legérdekesebbek, amikor a valóságban valami nem úgy történt, ahogyan a könyvben, de a történet úgy írta tovább magát, hogy abba nem illettek bele a megtörtént tények. Furcsa volt ezt tíz-tizenöt év híradós múlttal megélni... és egyben felszabadító.

Mikor mered megmutatni ezt a könyvet a lányodnak?

Ő kapta az első példányt, de egyelőre csak nézegeti, mondtam neki, hogy ez egy felnőtteknek szóló könyv, még ne olvassa el. Még csak hét és fél éves, szóval bő tíz év van még addig, mire megengedem neki, hogy elolvassa. De persze ki tudja, képes lesz e addig várni...

 

Tóth Anita

Rovat: